Negyedik fejezet: Nem leszek hallgatag soha többé!

•  Meghoztam a negyedik fejezetet is! Végre valahára. Jó olvasást kívánok!

Ahogy kitértünk a parkolóból, mindenki egyszerre kezdett el beszélni – kivéve engem. Orsikának a szája járt, mint a motolla, alig tudta abbahagyni a beszédet. Feri meg Miske a húgukat szidták, amiért annyit mond, de bezzeg ők sem maradtak hátul a „Ki beszél többet?” című nem létező versenyben. Apa meg őket akarta lecsillapítani, hogy adjanak már szót nekem is, így egy pillanatnyi csönd nem volt a kocsiban. Bár a csend akkor is lehetetlen lett volna, ha a három testvérem, meg az apu nem beszélnének, ugyanis a régi kocsi rádiója is ömlesztette magából a híreket, és egy-egy hír közlését mindig egy hangos zenekavalkád követte, ami csak pár pillanat erejéig hallatszott, utána egy újabb hír, vagy rém hír következett. 
 Egyszóval, a kocsi tökéletes hely volt ahhoz, hogy hangzavart keltsünk.

 Már azt hittem, hogy az egész út ilyen lesz, amikor az egyik STOP táblánál apa hátrafordította a fejét hozzánk, s az arcán meglátszottak az idegesség kibontakozni vágyó jelei.
- Na elég volt! – szólt mély, mennydörgő hangján. – Hanna, mindent mesélj el. Eddig miért nem válaszoltál a leveleimre?
- Mindennek anya az oka… – kezdtem, és szóról szóra elmeséltem az egész életemet.
 Apa oly annyira jól időzített, hogy mire az „Alsómonostor –>” táblát elhagytuk, a mondókámat be is fejeztem. Ezután letértünk jobbra, és fel is tűnt maga a falu. 
 Alacsony épületek mellett mentünk el, melyeket kis udvar vett körül. Sok udvaron fa, bokor állt. Nekem igazi dzsungelnek tűnt ez a hely, a sok növény miatt. 
- Apa, most melyik utcában vagyunk? – kérdeztem.
- A Rózsa utcában, ahol lakunk – magyarázta édesapám. 

  Sokat haladtuk még előre, míg a tizenkilences számú házhoz értük, ahol az édesapám lakott a családjával. Apu leparkolta a kocsit a ház elé, és kiszállt. A többiek is sorra kikászálódtak a kocsiból, és engem bevárva elindultak a ház felé. Mivel a kapu alacsony volt, és be lehetett látni rajta, így még az útról megleshettem az udvart, ami szerintem elég kicsi volt, ahhoz képest, hogy hányan laktak a házban. 
 Édesapám kinyitotta előttünk a nyikorgó, zöld kaput, és betessékelt minket. Ezután egy kis beton járda mentén elvezetett apa minket a tornácos házukhoz. Fellépkedtünk a tornác lépcsőin, melyek recsegtek-ropogtak a talpunk alatt. Ezután balra tértünk a tornácon, és szembe találtuk magunkat egy kissé kopottas, de jó fából készült ajtóhoz, melyet apa kinyitott, így megpillanthattam az otthonát, melyet már magaménak éreztem egy kicsit.

 Egy kisebb előszobába léptem, aminek a fala egy részen be volt vágva, s a bevágásban egy zsúfolt fogas állt, alatta egy cipős szekrénnyel, mely előtt még sorakozott egypár kóbor cipőcske. Balra egy magas boltív választotta el az előszobát a konyhától, ami igen kicsi volt, még ha nagyon szorult is volna az ember, akkor is csak két felnőtt meg egy kisgyerek fért volna el benne. Mikor közelebb léptem a helységhez, akkor megállapítottam, hogy az a kisgyerek aki ide beférne a két felnőtt közé, az aztán igazán kicsi kellene hogy legyen.
Egyszerecsak a konyhából nyíló kamrából egy serény asszonyka lépett elő, egy nagy fazekat tartva a kezében, melyben talán leves volt.
Hamarjában letette a konyha asztalra az edényt, s odaszaladt hozzám.
Az asszonyka Lakatos Nóri volt, Miske és Orsika édesanyja. Már láttam képen őt, de nem gondoltam volna, hogy ilyen szép.
A foltos kötény, meg a kócos göndör haj mögött egy igazán csodálatos arcot rejtettek el.
- Szervusz Hanna! Édesapád már sokszor elmesélte, hogy milyen szép vagy, de sosem tudtam elképzelni, hogy ennyire – csodálkozott Nóri néni a nagy kék szemeivel. Egy kicsit furcsállottam, hogy Hannának hív, de ez csakis az apu oka lehet, aki a születésemtől fogva azt akarta, hogy hívjanak Hannának. Anya meg a Daniella névre adott volna, ezért lettem mindkettő. Anya Danának szólított, apa meg Hannának, aztán amikor a szüleim elváltak, véglegesen is Daniella lettem. És apa azóta is Hannának nevez.
- Csókolom! – köszöntem én is illendően, mire Nóri néni összeráncolta a homlokát.
- Csókolom? – ismételte meg, és látványosan hátradőlt, mintha jól szemügyre akarna venni. – Nézz rám, én annyira öregnek látszom, hogy „Csokolom” – ot kelljen köszönni nekem? Ejnye-bejnye, hát Nórinak „Sziát” mondunk.
- Jó – bólogattam, mint a bólogató kutya.
- Na, de ne itt a küszöbön álljunk nap-estig! – kacagott, azzal megfordított a vállamnál fogva, és el kezdett tolni a folyosó vége felé, ahol ez a szűk helyecske szembeötlően kitágult, és egy szoba kerekedett ki belőle, mely szintén el volt választva egy boltívvel, ami így két szobává tette a nagy helységet.
 Az első szoba rész – ha szabad így neveznem – volt a nappali. A bal oldali fal mentén állt egy óriási kihúzós, pöttyös huzatú dívány. Azt követte egy sarok fotel, amely szerintem a család kedvence volt, mert a mind a három gyerek, Feri, Orsika és Miske is oda akart letelepedni. Természetesen azé lett a hely, aki a legerősebb volt, és letolta a két testvérét az egész ülő helyről.
 Velem szemben, ahogy álltam, pont az ablak tekintett rám. A nap délutáni sugarai ott akartak bejutni, ellepni az egész szobát, de sajnos az odahúzott sötétítő nem engedett a napnak, bármennyire is kérlelték őt a napsugarak. A szoba tiszta padlóját egy-egy részen csíkos futószőnyeg borította, melyek a maradék helyre felállított könyves polcok alá is befutottak. Még a helység közepén álló, nagy családi asztal alatt is elhelyeztek egy kisebb darabot.
 A boltív másik felében, amint megláttam, állt a gyerekszoba. Egy emeletes ággyal, egy fekhellyel alul és egy felül, valamint egy kör kanapé, és számos játék szekrény, rajtuk elhelyezve katonai sorrendben néhány francia baba, egypár játék autó, meg az egyik szekrényke tetején egy kazettofon. Csak íróasztalt, könyves szekrényeket nem láttam ebben a zsúfolt kis szobában, pedig Feri és Miske is diák, sőt idén Orsika is elkezdi az első osztályt. Kíváncsi lettem volna, hogy hol és miből tanulnak ők. Nálam, az én szobámban a fő bútorok a könyveknek fölállított szekrények, az asztalom, meg egy hát nélküli szék volt. Itt egyiket sem láttam ezek közül, kivéve a széket, ugyanis három háromlábú szék állt nem messze az emeletes ágytól, de azokra leesésig voltak zsúfolva a ruha neműk. 

- Gyere Hannácska, ülj le ide – mutatott Nóri a díványra. Miután leültetett, mindenki körém sereglett, és mindenkinek meséltem. 

 Életemben nem beszéltem annyit, mind akkor. Csak ömlött belőlem a szó, és a hallgatóim csöndben figyeltek, egyszer sem szóltak közbe.
 Most úgy éreztem, hogy adott lett az alkalom, így mindent, de mindent elmondok. 
 Régen – amint ti is hallottátok tőlem – anya sohasem engedett szóhoz jutni, mindig csak ő beszélt. Mikor hazamentem az iskolából, akkor nem kérdezett semmit, hogy jó volt-e ott, vagy nem. És én sem mondtam neki semmit, mivel ő megelégedett csak annyival, hogy látta a bizonyítványomat, benne a jegyekkel. Még akkor is elkérte a kis könyvecskét, amikor azt mondtam neki, hogy nem kaptam egy jegyet sem, de erre ő azt mondta, hogy nem baj, azért mutassam csak meg neki, hátha mégis belevándorolt egy-két jegyecske. Csak az időt töltötte a bizonyítványom nézésével, mert én mindig igazat mondtam neki.
 Na igen. Az iskolában se nagyon beszéltem, mivel a tanítóim az első perctől fogva azt hitték, hogy hallgatag vagyok. Ennek is az édesanyám az oka, mivel amikor év kezdéskor eljött hozzánk a tanító bácsi/osztály vezető úr látogatóba, akkor csak anyukám beszélt, és én egy árva kukkot sem szólhattam, mert az anyu megtiltotta, mondván, hogy nehogy valami szamárságot mondjak, és azt feltételezze a tanító bácsi/osztály vezető úr, hogy én buta vagyok. Ezért nem lepődtek meg a tanáraim, hogy olyan gyéren jelentkezem a tanórákon. 
 Az osztálytársaimmal sem volt másképp. Egyikük sem nagyon beszélt velem, mivel mindegyik azt gondolta, hogy nem szeretek beszélgetni. Életemben nem volt barátom, talán szükségem sem volt rá, mivel már az óvodában megszoktam a magányt. Ott azért nem barátkoztam senkivel, mert anya nem engedte. Szerinte akkor még túl kicsi voltam ahhoz, hogy átjárjak a társaimhoz, vagy ők eljöjjenek hozzánk, ezért azt mondogatta, hogy a csoport társaim rosszak, így nem szóltam hozzájuk.
 Ahogy így visszagondolok, nem is tudom, hogy volt-e olyan időszak az eddigi életemben, amikor beszéltem úgy, isten igazából.

 Akkor délután, mikor az édesapám, Nóri, meg a drága testvéreim – akikről már úgy érzem, hogy a családommá váltak – körülvettek, és azt kérték, hogy beszéljek, és én beszéltem, akkor rájöttem arra, hogy a szótlanság a zárkózotság jele. De én nem akartam senki elől sem elzárkózni, inkább csak édesanyám nevelt úgy, hogy hallgatag legyek. 
 Akkor, úgy éreztem, hogy mindenki megismerne, és én is megismerném őket. Miután befejeztem hosszadalmas mondókámat, őket kértem, hogy meséljenek. Meséljenek bármiről, ami őket érinti, meséljenek arról, hogy kik ők, hogy ismerhessem meg őket. És itt, ezen a ponton, már nagyot haladtam.

• Hamarosan jön angyal szárnyakon az ötödik fejezet!

xxx Ally

Harmadik fejezet: Viszont látásra Budapest, szervusz édesapa!

Közel egy hét telt el azóta, hogy  levelet küldtem édesapámnak. Amikor megérkezett a válasza, azonnal elolvastam.
Levele lényegre törő és határozott volt. Na meg boldogsággal teli, mint egy rózsaszín vatta cukor.
Azt írta, hogy amint megkaptam a levelet, induljak is hozzá. Megadta a lak címét, melynek kikerestem a helyét a térképen, és megtudtam, hogy lent lakik délen, egy vidéki faluban. Azt is írta, hogy utazzak el Kecskemétig vonattal, utána ő hazavisz hozzájuk kocsival, Alsómonostorra.
Azt mondta, hogy ha úgy kívánom, az egész nyarat nála tölthetem.

Anyával ezután elmentünk, és megvettük a vonat jegyet, ami délután egykor indult, tehát amikor hazamentünk, el is kezdtem összecsomagolni. Minden kedves tárgyat bepakoltam a hátizsákba, még a leveleket is. Mikor készen lettem, akkor tizenkét óra volt, tehát az indulásig maradt egy kerek óra.
Anya azt mondta, hogy amint kész leszek a pakolással, indulunk is, mert még bemegyünk a hivatalba, telefonálni apának, hogy ma indulok, és a vonatút egy órát és húsz percet fog tartani.
Még sohasem jártam a Telefon Központban, mert eddig nem kellett senkinek sem telefonáljak, meg anya is azt mondta, hogy ő jobban szeret levelezni, mint telefonálni… De most be kellett menjünk, hogy apát értesítsük.

Háromnegyed egykor végül megérkeztünk az állomásra, átvágtunk a váró termen, és kimentünk a külső térre, ahová a vonatok érkeztek. Már jó pár vonat állt a síneken, köztük néhány teher szállító vonat, melyeknek több húsz vagonjuk volt, egy-két mozdony, meg kóbor vagon.
Az idő hamar eltelt, így amikor a hangos bemondó zenélni kezdett, összerezzentem. Aztán a kis dobozból egy női hang utasított:
- Érkezik a 7896. vonat, a harmadig vágányra, Esztergomról, Kecskemétig.
- Ez lesz az – mondta izgatottan anya, és egy kék-piros mozdonyos vonat döcögött be az említett helyre. Három sárga vagona volt. Akkora nagy zajt csapott, hogy a tenyeremet a fülemre kellett tapasszam, hogy meg ne siketítsen a vonat fütyülő-zakatoló hangja.
Amikor a szerelvény megállt, akkor már anyával a harmadik vágány előtti kis peronon álldogáltunk. Aztán odasiettünk az egyik ajtóhoz, ami ki is csapódott előttünk, és egy furcsa sapkás jegy szedő bácsi ugrott le elénk. Anya hamarjában felkapott engem, és feltett a vonatra, aztán a földről feladogatta nekem a poggyászomat. Mikor az összes csomagomat magam mellett tudtam, leguggoltam anyához, hogy egy puszit adhassak neki.
- Ügyelj magadra, és légy jó, nehogy rosszat halljak róla, és írj – darálta.
- Viszont látásra édesanya – mondtam végül neki, és felálltam, mert a vonat haragosan pöfögni kezdett. Hamarosan indult.
- Szervusz – intett anya.
Becsaptam a vonat nehéz ajtaját, és mielőtt még a jármű elindult volna, elfoglaltam a helyemet az ajtó melletti széken, az ablak mellett. Kinéztem, és megláttam anya izgatott arcát, amint egy utolsót int nekem, mielőtt még elindult a vonat, és minden Pestre utaló jel eltűnt volna a messziségben.

A vonat zakatolt és zeketelt. Kissé mintha dülöngélt volna ide-oda. Egy idő után a vagon végén egy ellenőr tűnt fel, aki a jegyeket ellenőrizte. Előkotorásztam a hátizsákomból az én kicsi jegyemet, és amikor az ellenőr ideért, akkor feléje nyújtottam, ahogyan édesanya tette, amikor a Balatonra mentünk.
- Szervusz! – köszöntött vidáman a bácsika, akinek szürke bajsza volt.
- Jó napot kívánok! – mondtam.
- Kecskemétre? – kérdezte mosolyogva, miután kilyukasztotta a jegyemet.
- Igen, az apukámhoz megyek – bólintottam, közben visszavettem a jegyet.
- Édesapád ott lakik? – kérdezte.
- Nem, Alsómonostoron lakik. Kecskeméten leszállok a vonatról, onnan meg ő hazavisz hozzájuk – magyaráztam. A jegyellenőr helyet foglalt a velem szemben levő ülésen.
- Én is ott lakom – csillant fel a bácsi szeme. – Mit dolgozik apukád, had lám, kitalálom-e, hogy kiről van itt szó.
- Cipész, kérem szépen – mondtam.
- Kocsis Szergej? – találgatott.
- Igen, de honnan tetszik tudni?
- Alsómonostor nem Budapest. Ott az emberek ismerik egymást. Mellesleg, én Ferencz Lajos vagyok. Ha apukádnak megemlíted a nevemet, akkor biztosan tudni fogja, hogy kiről van szó – kacsintott, azzal fel is állt. – Na de én megyek, mert dolgom van itten. Szervusz!
Azzal kiment az ajtón, a másik vagon felé.
Megkönnyebűltem, hogy apám tényleg igazat mondott, amikor azt írta, hogy cipész. Ez már egy jó dolog. Kezdtem abban reménykedni, hogy édesapám jobb ember, mint anya.

Nagyon-nagyon szomorú dolog volt az, hogy az én édesanyám csak azért hazudott tizenegy éven keresztül, hogy ne találkozhassak apukámmal.
Anya ez azzal magyarázta, hogy ő csak meg akart védeni a rossztól, ami ebben az esetben az édesapámat jelentette.
Anya szemében apa csak egy álmodozó volt, aki sohasem tudja, hogy mit akar, egyszer matróz lenne egy királyi hajón, máskor nagy költő, aki világra szóló verseket ír, aki ugyanebben a személyben úszóbajnok, aki a hazáját képviseli az olimpián. Anya mindig efféle szavakkal jellemezte volna apát.
Amint így ültem a vonaton, elmélkedve, a kinti tájat figyelve, ahol zord gyárak kéménye prüszkölte az ég felé a szürke felhőcskéket, azon gondolkodtam, hogy más gyerekeknek milyen jó lehet: az ők családjuk együtt van, mindenki egyenes beszédű és jó kedvű, ami anya sosem volt. Az anyut körülbelül ezer éve nem láttam nevetni, vagy legalább mosolyogni. Ha mégis véletlenül átvándorolt az arcán egy kóbor mosolyszerűség, azt is álcaként használta egy újabb ember megvesztegetésére.
Az igazi családokban az emberek sokszor és tiszta szívből mosolyognak, és nem parancsoló vagy lekezelő szavakkal illetik meg a másikat. Az én édesanyám ilyen. Amióta csak a munka érdekli, vagyis amióta élek egy édes kedves szót nem mondott nekem. Mindig csak parancsolgatott, szidott és leszólt. Sohasem engedte, hogy én kimagyarázzam magam, mindig lerendezte az ügyet, egy „Mars a szobádba!” mondattal, ami sok ideje az igen gyakran ismételt mondatai közé került. E mellett a mondat mellett még ott árválkodott a „Már megint hazudtál? Hazudni bűn, nem megtanultad a bibliából?!” féle mondat, ami a legjobban szúrta a szememet.
Ő tizenegy éven át azt hazudta nekem, hogy apa amikor elment, akkor azt üzente nekem, hogy maradjak csak az anyunál, mert én is olyan főnökösködő vagyok, mint aki szült. Na, ez egy nagy marhaság. Egy rész azért, mert akkor amikor a szüleim elváltak, én csak két éves voltam, vagyis nem nagyon lehetett volna megállapítani, hogy főnökösködő vagyok/leszek-e. Másrészt, meg apám ilyet az égvilágon nem mondana. És ha mondott is volna valamit rólam, az biztos, hogy nem sületlenség lett volna, ugyanis ilyen ostobaság apám száját nem hagyja el. Amikor már volt egy kis csöpp eszecském, akkor már én is hamar rájöttem, hogy anya hazudott ebben. Igaz, akkor nem tudtam volna megállapítani, hogy apa miket beszél, de így, hogy olvastam a nekem írt leveleit, rájöttem, hogy ő zöldségeket nem mond, ő okos úriember, még ha egy cipész is. Anya meg hiába lehet befolyásos, gazdag ügyvéd nő, akinek a zsebe mindig tele van pénzzel, hogyha az eszéből hiányzik az a csipetnyi okosság, ami igazi, méltóságteljes nővé teszi.

A hatodik születésnapomon azt kértem anyától, hogy hadd látogathassam meg az aput. Miután ezt elmondtam neki, rámripakodott, hogy még mindig nem értettem meg, hogy az apám egy rossz ember.
 És újra elmagyarázta a dolgot. Olyanokat mondott, hogy az apám egy iszákos ember, aki egy mocskos putriban él a századik feleségével, és hogy a világon nincs nála szemértelenebb ember.
 Én meg a hat éves fejemmel minden szavára bólogattam és azt gondoltam, hogy anyámnál jobb ember nem létezik.
 De így, hogy tudom, hogy eltitkolta előlem az apám leveleit, rájöttem az igazságra: anyám rosszféle. Az életem egyik pillanatában még azt gondoltam róla, hogy egy szent, és a halála után már Szent Adrienn lesz a neve. A másik pillanatban meg legszívesebben sírnék, amiért ilyen anyukám van.
 Voltaképpen csak magát okolhatja amiért ilyen. Ha megengedte volna nekem, hogy elolvassam a nekem írt leveleket, akkor most nem így lenne a dolog. Akkor most őt is ugyanúgy szeretném, mint apát.
  De ez a lehetőség mindig csak egy lehetőség maradt volna, mert anya annyira magánál akart tartani, hogy semmiképp nem engedett volna apának.
  Az a legszomorúbb az egészben, hogy anya sohasem szeretett lányaként. Most, hogy visszagondolok  azokra a pillanatokra, amikor anya velem beszélt – vagyis ordibált, jobban mondva – akkor tükröződött az arcán a gyűlölet. Igen, gyűlölt. Hisz’, volt oka rá, mert apára emlékeztettem őt. Egyfelől azért, mert létezem, vagyis gyűlölt, mert volt gyermeke „attól az álmodozótól”.
 Másfelől, meg tetőtől talpig olyan voltam, mint apa: sovány, világos bőrű, fekete hajú, a szemem sokszínű, az arcom piros, az ujjam kissé göcsörtös. Onnan tudom, hogy apa is így néz ki, mert egyszer küldött magáról fényképet.

 A vonat kerekei lassan, csikorogva, mint minden természetes vonat, begurultak a kecskeméti vasút állomásra. Ekkor én már a szerelvény ajtaja előtt álltam, és bámultam kifelé az üvegen az állomásra, melyet berajoztak az emberek. 
 Sokféle férfi, nő meg gyerek rohangált ide-oda a sínek közt, a peronokon, eltűnve és néha felbukkanva egy vonat mögött. Próbáltam még innen, ebből a magasabb szintről kifürkészni az édesapámat, de nem ment. Talán nem is tudtam volna, mert csak egy fotóról ismerem. 
 Így hát amikor lelassított és véglegesen megállt a vonat, és az ajtót kinyitotta nekem egy hölgy, bizonytalanul lépkedtem le a lépcsőfokokon, kezembe és hátamon a csomagjaimmal. Mikor földet értem, még egy utolsót pillantottam a vonatra, azzal az állomás épületének fala felé indultam, hogy oda álljak félre, nehogy egy sietős asszony, vagy bácsi elüssön engem. 
 Egyszercsak egy mély hang szólított meg, és egy férfi jelent meg mellettem: 
- Hannám? – kérdezte, én meg odakaptam a fejem. Mintha csak az a fénykép nézett volna vissza rám… Ránéztem édesapámra, és azonnal megismertem a zöldes, barnás mosolygós szemeit, melyek boldogsággal, igazi boldogsággal tekintettek rám a szögletes szemüveg mögül.
- Apa? – kérdeztem én is, de ekkor már egymás nyakába borulva zokogtunk. Ez a másik tulajdonság, amit anya se bennem, sem apában nem szeret. Mind a ketten egyre hangosabban zokogtunk, szorítva egymást.

 Mikor aztán elengedtem a nyakát, és körülnéztem, észrevettem, hogy három kíváncsi gyerek fej néz engem, akik szemtelenül hasonlítottak rám.
- Hanna, drága leányom. Csodálatos kislányom – szólt apa, aztán egy fiú felé fordult – ő itt Feri – mutatott egy kamasz arcú, szeplős homlokú fiúra, aki magasságban már az apja, az apám méreteit is meghaladta.
- Örülök, hogy megismerhettelek – mondta mély hangon Feri, és megrázta mind a két kezével az én jobb kezemet.
- Én is.
- Ők itt Orsika és Miske – intett apa a két kis gyerkőc felé, akik ártatlanul bámultak nagy szemekkel.
- Sziasztok – köszöntöttem őket.
- Induljunk. Majd a kocsiban mindent elmesélsz – fordult felém apa, azzal a gyerekeit maga előtt terelve kifelé indultunk. 
 Már alig volt egy-két ember az állomáson. Úgy látszik, az illetők többsége a visszainduló vonatra várt. Az állomás üres volt és csendes, a távolban az elpöfékelő vonat éles hangja csengett. Egy ajtó csapódott be valahol a távolban, és ebben az időben, egy teher szállító vonat indult el az utolsó vágányon. Hangja egy macska felerősített nyöszörgését ismételte szüntelenül, mígnem elvesztek a délutáni napsütésben. A szél lassan átjárta a dermedten álló mozdonyokat, melyek még ott álltak elhagyatottan, azt várva, hogy valaki beindítsa őket.

 Megkerültük a nagy épületet, és egy kocsi parkoló felé igyekeztünk, ahol alig állt egy pár autó. Apa egy szürke kis autó felé vette az irányt, melybe aztán be is ültünk. Jobb oldalamon Feri ült, bal oldalamra meg Orsika préselte be magát, melléje meg Miske helyezkedett el, aki morogott a szűk hely miatt.

 Apa beindította a kocsit, ami kisebb-nagyobb robajjal elindult a fő út felé…

• Holnap (?) jön a negyedik fejezet 

  xxx Ally

Második fejezet: Én is pisze, te is pisze, gyere pisze vesszünk össze!

 Ledöbbentem. Az a nagy kupac levél mind az apukámtól jött, aki úgy írogatott nekem tizenegy éven keresztül, mintha közeli viszonyban lennénk. Mindig megkérdezte, hogy hogy vagyok, mesélt az új családjáról, a munkahelyéről, köszöntött mikor születésnapom, névnapom volt, és ezt mindig úgy csinálta, mintha mi is, anyukám meg én is válaszoltunk volna a leveleire. 
 A leveleiben többször is elhívott magához, hogy látogassam meg, ismerjen meg engem és hogy én is megismerhessem őt.
 Most már rájöttem, hogy az anyu nem azért költözködött annyi éven keresztül egyik házból a másikba, mert sehol nem érezte jól magát, hanem azért, mert abban reménykedett, hogy apu a következő költözködésünk után már nem talál meg minket, és végre abbahagyja a levelezést. 

 Csak azt nem értem, hogy anya miért nem dobta ki ezeket a leveleket. Azt tudom, hogy sok mindentől nem tud megválni, de ezek nem is az ő dolgai voltak. Talán anya azt gondolta volna, hogy ha kiderülne valahogyan, hogy apa leveleket küld nekem, és ő ezeket a csodás leveleket megsemmisítette, akkor én megutálnám anyát, így pedig annyi mentsége maradt, hogy nem dobta el őket.

Még azt is értem, hogy miért nem adta a kezembe ezeket a leveleket, hiszen ezek engem illettek volna: egyszerűen nem akarta, hogy apa után menjek, nem akarta, hogy apa elvegyen tőle, pedig jogában állt volna legalább egyszer elvinni magához, ezért inkább eldugta a leveleket, amik az idő elteltével felhalmozódtak.

 Sok idő eltelt, amíg az összes levelet elolvastam, de megérte. Tökéletesen megértem anyukámat, amiért félt attól, hogy az apámhoz mennék, ha elolvasom a leveleket, mert most minden vágyam eltörpül a mellett az egyetlen egy vágy mellett, ami csak annyi, hogy szemtől szembe láthassam az én drága apukámat.
  
 Nagyon megijedtem, amikor egyszercsak megszólalt az ajtócsengő. Arra gondoltam, hogy anya jött haza, és gyorsan fogtam a leveleket, és eldugtam az ágy alá, a polcot meg fürgén visszatoltam a helyére, aztán futottam ajtót nyitni. Amikor odaértem az előszobába, akkor jutott csak az eszembe, hogy biztos, hogy nem anya jött haza, mert ő nem csengetett volna. Így hát odanyomtam a szemem az ajtón levő kukucskálóhoz, és kipillantottam a folyosóra, ahol a szomszédbácsi, a Máthis úr állt.
 Sietősen kaptam a kulcsot és kinyitottam neki az ajtót.
- Jó estét kívánok, Máthis úr – köszöntem a borostás, mindig ráncos arcú bácsinak, aki mindig máshogy ejtette a szavakat, mint ahogy kellett volna.
- Szerbusz Danácska! Azért jöttem magácskáíkhoz, hogy megkérdezzem az ídesanyádot, hogy magiknál áram van-i, mert nálunk minduntalan veszik el, adják meg. 
- Tessék csak beljebb jönni – válaszoltam.
- Most nem jövök bé, mert csak azt szeretném megtudni, hogy itt van-i villany.
- Van, van – feleltem, és bizonyítékként felkapcsoltam az előszobában a villanyt, hogy meggyőzzem a bácsit.
 Ebben a pillanatban anyukám lépett a bácsi mellé, aki még mindig a nyitott ajtóban álldogált.
-  Kezi’ csókolom anya – mondtam anyára pillantva. 
 Valahogy most más volt ránézni, valahogy most úgy néztem rá, mint aki tud mindenről, és hogy most ez az anyukájával is akarja közölni.
- Daniella, miért áll Máthis úr az ajtóban, miért nem hívtad be őt, hát már legyél egy kicsit illedelmes – kezdte anya az örökös kioktatását. Belépett az ajtón, letette a fogas alatti szekrénykére a táskáját, felakasztotta a fogas egyik villájára a sötét kék színű vedfelkéjét, ami nagyon jól megy a kék szeméhez és a szőke, már majdnem fehér, kontyba tűzött hajához. – És miért ég itt a villany? Talán nem láttál a nagy világosságban?
- Hát az úgy volt, hogy…
- Nem érdekel, hogy miként s hogy volt, az illedelem azt követeli, hogy a vendégünkkel a házban beszéljünk, és nem az ajtóküszöbben, nyitott ajtónál. Ide belátnak a szomszédok, meglátnak téged meg a házunkat. Erre nem is gondoltál? – tette fel a költői kérdést anya, amire persze nem várt választ. – Menj szépen be a szobádba, én majd beszélek Máthis úrral – adta ki a parancsot, és már a szomszédhoz is fordult: - Tessék csak beljebb jönni.
 És Máthis bácsi be is jött.
 Én meg visszakullogtam a lakás másik felébe, ahol félve benyitottam a hálóba, ahol a levelek pihentek az ágy alatt. Gyorsan kivettem őket a fekhely alól, aztán mint az árnyék, úgy suhantam át a kicsi szobába, az én szerény szobámba.
  Körülnéztem, hogy hová is dughatnám el az értékes papírokat. Az elején arra gondoltam, hogy az ajtó melletti sarokba, a megsárgult, kikopott kanapé háta mögé helyezem el, de azt hamar kihúztam a képzeletbeli jegyzékről, mert ha anyukám a dívány mögé pillantana, akkor azonnal elárultam magam. Így más ideális hely után néztem. A kanapé mellett volt az íróasztalom, mely voltaképpen egy egyszerű ebédlő asztal, de nekem tökéletesen megfelelt. Az asztal alatt egy fiókos szekrény volt, amiben a könyveimet és a füzeteimet tartottam. Ha a középső fiók tartalmát áthelyezném a legfelső fiókba, akkor lenne hely a leveleknek. Csak az a baj, hogy a fiókos szekrény nagyon régi, még a nagymamámé volt, tőle örökölte az anyu, aki nekem adta. Vagyis annyira öreg, hogy nem hiszem, hogy elbírná még azt a sok levelet is, már így is be van hajolva az egyik része.
 Az asztallal szemben egy hosszú szekrénysor van, vitrinnel, meg polccal, meg mindennel. Ott biztosan találnék helyet a papíroknak.
 Ekkor azonban anya benyitott az ajtón.
 Azt hittem megáll a szívem. Anya tágra nyílt szemmel mustrálta a még mindig a kezemben lévő papírlapokat, és engem, amint a szoba közepén állok.
- Mi.. mik azok… a… a kezedben? – nyöszörögte ki a szavakat, görcsösen markolva az ajtó kilincsét. Az ujjai már teljesen elfehéredtek, amint rájuk pillantottam.
- Ezek, csak levelek – mondtam, s mosolyt erőltettem az arcomra. 
- Kié? Biztosan elloptad őket valahonna. Megmondtam, hogy nem szeretem, amikor a házban kutikálsz.
 Egyszeribe kitört belőlem minden. Záporként zúdult anyukára minden szavam, úgy beszéltem vele, vagy inkáb kiabáltam, mint még soha az életben senkivel.
- Anya, maga eltitkolta előlem azt, hogy az apu szeret, és hogy igenis szívesen találkozna velem. Kend hazudott, pedig nem is tudta, hogy apa mit gondol, mit szeretne. Maga ok nélkül azt hazudta, hogy apa biztosan azért nem ír, mert már elfelejtett, hogy már nem is szeret, holott ő írt is, és mindent fordítva gondolt. Anya, egyszer úgy is kiderült volna az igazság, mert az igazság mindig győz…
- Jaj, leányom, hagyj engem az igazsággal – rivallt rám az anyu, és a kezét védőn maga elé emelte.
- Nem, nem hagyom! Kend mindig azt tanította, hogy legyek őszinte és sohase hallgassak el olyan dolgot, ami esetleg fontos lehet. Kend hazudott és elhallgatta a leveleket is. Édesapám tizenegy éven keresztűl, folytonosan küldte a leveleket, amiket maga eldugott. Ő most biztos, hogy azt hiszi, hogy nem szeressük!
- Hát nem ez az igazság?
- Nem anya. Kend csak azt akarta, hogy legyen ez az igazság, azt hajtogatta az egész életemen keresztűl, hogy apa rossz, nem érdemel szeretetet. Ez hazugság! Ha nekem az igazat, csakis a szín tiszta igazat mondta volna, akkor el tudtam, volna dönteni magamtól is, hogy mit érdemel apa. De így maga eldöntötte, s a kend kis hazugság világát tömte a fejembe.
- Leányom, velem te így azért még sem beszélhetsz! Egy kis tiszteletet, ha kérhetném – kezdte az örökös oktatást, amitől falra másztam, de azt inkább nem említettem meg, nehogy egy pofont is lekavarjon a nagy indulatokban. Inkább csak hallgattam, és vártam. 
- De hiszen maga hazudott nékem – emlékeztettem újra.
 A következő pár szó, amit anya mondott, szerintem még ő magát is megdöbbentette.
- Jó. És most mit szeretnél? – kérdezte, én meg majdnem elejtettem a leveleket, amik biztosan szétszóródnának az eséstől, és talán anya még előttem fölszedi őket, és mostmár véglegesen is a szemétkosárba kerül az összes. De nem ejtettem el, így anya már csak úgy kaparinthatta meg a drága papírjaimat, ha egyszerűen kitépi a kezemből a leveleket, amit én nem engedek, így az is valószínű, hogy kétfelé szakadnak.
- Apát látni – mormogtam az orrom alatt.
- Ezt egyből gondoltam – rikkantotta anya, s megint visszatért beléje a kiabálhatnék. – Tudod, én amikor elrejtettem előled ezeket a… az akármiket, akkor tőled védtem meg apát. Az apád hiába ír angyalokat, ha az csak papírra vetett szó, amit bármelyik bűnöző képes odakaparni.
- Kend azt feltételezte, hogy apa bűnöző?! – szörnyülködtem, és már nagyon azon volta, hogy leülök az asztal előtti kis hokedlire, de aztán meggondoltam magam, mert úgy anya fölém kerekedhet, mert úgy még kisebb leszek, és ő még nagyobb. – Kend – folytattam a mondókámat – fogadjuk, hogy azt sem tudja, hogy apa mit dolgozik. Na, kérem mondja meg, hogy mi a szakmája, mit dolgozik!
- Te csak ne kéregess engem dolgokra – hárított anya.
- Megmondtam! Én már az elején is tudtam, hogy maga nem tudja, hogy apa mit dolgozik. Pedig ő dolgozik, és ráadásul cipész, és hajajaj, még milyen cipész! 
- Ezeket te honnan veszed?
- Én? – mutattam magamra, és anya bólintott egy aprót a fejével. – Én olvastam apa leveleiben.
- És miből gondolod, hogy apád nem hazudik? – érdeklődött anya, és mint a jómódú háziasszonyok, csípőre tette a kezét. Még csak egy konyha kötény hiányzott volna a viseletéből, ami eltakarja azt a fontoskodó zakóját, meg hófehér ingét. 
 De sajnos anya konyha kötényt biztos, hogy nem vesz fel, mivel szerinte „rontana a tökéletes összképen”, meg amúgy sem szokott főzni-sütni-takarítani, mert van egy bejáró nőnk, aki minden nap reggel nyolctól délután kettőig itt van, és mindent elvégez, amit csak egy háziasszony meg kell hogy csináljon.
- Onnan, hogy… - de nem találtam szavakat, inkább visszatértem a témához: - Mikor indulhatok apához?
- Hogyne, már mindjárt el is mész! Tudtam, hogy ez lesz a vége – szitkozódott anya.
- Igen, de – amint én tudom – jogomban áll ellátogatni az apukámhoz. Kend nem tilthatja meg ezt nekem, mert ő mégis csak az édesapám. Mi lenne ha mondjuk az apunál lennék, és az apu nem engedné, hogy kendet meglátogassam? Akkor kend biztosan fortyogna a mérgében, és kígyónak-békának elmondaná apát. Szóval, mikor mehetek?
- Egyszer írjunk egy levelet a drágalátos édesapádnak, ő megmondja, mikor alkalmas hozzámenni – oktatgatott ki már megint anya, de nekem már azelőtt rég a kezembe akadt egy penna, meg egy papír.
 Gyorsan írni kezdtem.

                                                      Drága Apuka!


 Megkaptam a leveleit, és nagyon örülnék, ha találkoznánk valamikor! 
 Én mindig kész leszek az indulásra, csak magától függ, hogy mikor induljak, és amikor ír, hogy induljak, akkor én már itthon se leszek.
 Most nem írok sokat, majd ha magához megyek, akkor mindent elmesélek. Ha majd találkozunk, akkor minek írjak most? 
 Annyit azért elmondok –mert azt magamban nem tudom megtartani – , hogy nagyon szerettem volna megismerni önt, de egy ideig azt se tudtam, hogy maga írt nekem tizenegy éven át.


Kelt.: Budapest, Király u. 100., 9-es lakrész
        1970. jún. 15.

                                  
                                                                                           Szerető lányod, Hanna


- Miért azt írtad, hogy Hanna? Neked nem is az a neved – kérdezősködött anya, én meg befejeztem a levelet, és valami boríték után néztem.
- Anya, hol tartsuk a borítékokat?
- Kérdeztem valamit. Addig nem válaszolok, amíg te sem válaszolsz – szövegelt.
- Jó – torpantam meg – , azért, mert apa minden levelében Hannának szólított. És én most minek rontanám el a kedvét azzal, hogy odaírom az általad választott nevemet, a Daniellát? – Anya az orrát fintorgatta, amiért ilyen választ adtam, de mégsem szerettem volna hazudni neki, sem kertelni, ezért nyíltan megmondtam neki az igazat. – Hol is vannak azok a borítékok?
- A nappaliban, a lenyitós szekrényben – mormogta anya, és utat engedett nekem a nagyszoba felé. 
 Átszaladtam a recsegős padlójú keskeny folyosón, aminek a végében egy nagy boltív állott, mögötte a nappalink, ami egy tíz személyes családnak is elég lett volna. Csak akinek van pénze, az meg is mutatja azt. A nappalink tágas, kör alakú helység volt, amit panel lakásokban nem-igen lát az ember, de édesanyám kivágatta a sarkokat, meg a falakat is egybevágatta, így kör alakú ez a szoba.
 A nappali közepén van a fő ebédlőasztalunk, felette elegánsan ereszkedik alá az arany csillár. Medve bundás fotelek védték a falakat, melyeken rózsaszín virágos tapéta díszelgett. A fotelek között, elvétve lehetett találni egy-egy kisebb-nagyobb szekrénykét, amelyek mint megőrizték eredeti barna színüket, ahogyan édesanyám szerette.
 Az egyik néhai sarokban egy tévé akadt, melyet egy három lábú, roskadozó asztalka tartott a hátán.

 Odafutottam az egyik szekrényhez, mely lefelé nyílott, s megfogtam a réz markolatú fogantyút és lenyitottam a szekrényt. Meg is találtam ott egy borítékot, amelyet kikaptam onnét, és beleillesztettem a levelet, amelyet úgy tartottam a kezemben, mint a hímes tojást.
 Anyukám lépett be az ajtón.
- Akkor feladhatom? – kérdezte, és a kezét nyújtotta, hogy odaadjam neki a levelet.
- Én szeretném feladni a levelet, mivel ezt én írtam – öleltem át a küldeményt.
- Szóval nem bízol bennem, azt hiszed, hogy nem fogom feladni a leveledet – ráncolta össze szépen beállított szemöldökét az anyu.
- Édesanya, én már nem tudom, hogy mit gondoljak magáról. Mostmár semmi sem biztos, amit maga mond – mondtam ki.
- Valóban így gondolod?
- Így – bólintottam, megnyomtatva a mondanivalómat.
 Ekkor édesanyámnak a keze felemelkedett, és egy pillanat múlva az arcomon csattant. Még a gyönge kis fejemet is félrehanyatlott az ütéstől. Sajnos anya sokszor szokott megütni, amikor olyat mondok, vagy teszek, ami neki nem tetszik.
- Hogy mersz ilyeneket gondolni?! Én neveltelek, etettelek, ruháztattalak. Miért beszélsz ilyeneket?
 Nem válaszoltam neki.

• Ma felteszem a harmadik fejezetet is!

xxx Ally

Első fejezet: Levelek Kocsis Szergejtől

• Meghoztam az első fejezetet! Olvassátok élvezettel 

 - Ne verj le semmi, ha rádiót hallgatsz – bár ezt az ötletet nem díjaznám –, akkor ne hangosítsd fel nagyon a zenét, s miután elmentem zárd be az ajtót!

 Édesanyám egyszerűen be volt pánikolva, amikor megtudta, hogy a Kárla néni lebetegedett, és nem tud vigyázni rám, amíg az anyukám bemegy a belvárosba elintézni az ügyes-bajos dolgait. Arca természetellenes kipirultságot öntött, ráncai még mélyebbre ásódtak a szeme és a szája körül, a homlokába egy folyómeder is elfért volna, annyira gödrös volt, tökéletes kontyba tűzött haja most kissé zilált állapotba került, mert csontos, hosszú ujjú kezével egyfolytába őszülő haját simogatta. Mintha a ruhája is gyűröttebb lett volna – bár nem tudtam volna megállapítani, hogy mitől. Talán a térde alá érő kék bársony szoknyája is a tudomásunkra juttatta azt, hogy ő is felmondani készül. Fölsője, ami természetesen egy halvány kék színű ing, és egy válltöméses kardigán volt, sehogy sem akart szépen állni a nyakánál. A cipőji – melyek között ott volt az a bizonyos piros, bőr cipő is, amit felvenni készült – a bejárati ajtóhoz közel voltak ehelyezve. Az esernyője most árván álldogált a cipős szekrény mellett, várva a pillanatot, amikor újra szétbontsák őt.

 Be kell vallanom, hogy eddig még sohasem maradtam itthon egyedül, mivel anyukámnak volt egy kellemetlen élménye kiskorában, amikoris a növérével, az Enikő nénivel,  meg a húgával egyedül maradt otthon, s a húgára véletlenül rádőlt a szekrény. A mentőket, meg a tűzoltókat is ki kellet hívni, mert az anyu húga, a Mariann néni nagyon-nagyon megsérült. Anya mesélte, hogy a testvére beütötte mindkét térdét, elhorzsolta a könyökét, és még a fején is nőtt egy púp. „Mintha fáról esett volna le!” – jegyeztem meg, és anya nagyon megszidott, amiért ilyen szamárságot mondtam. Az anyu családja nagyon furi. A szülei – akiket nem ismerek, mert rég meghaltak – mind ügyvédek voltak, akár az anyu.  Ők is annyit dolgoztak, mind az anyu, és ők is olyan keveset foglalkoztak a gyermekeikkel, mint az anyu. Ezért nem csodálkozom, amiért az édesanyám is ilyen. A testvérei, az Enikő néni, meg a Mariann néni, szintén valami nagyrangú munkát végeznek, és ők sem foglalkoznak a családjukkal. Igaz, a Mariann néninek nincs is, mert ő nem vállal ekkora felelősséget.

 Na igen, és az anyukám azóta fél attól, hogy engem egyedül kell hagyjon itthon, a mély titkokat rejtő házban. Pedig már tizenhárom éves vagyok, és már igazán itthon maradhatnék, amíg az anyu elmegy, legalább csak egyetlen egyszer.

 Ezt meg is említettem neki, de csak lekezelően tiltakozott, s azt magyarázta, hogy minek maradnék én egyedül itthon, ha a Kárla nénihez is átmehetek.

Na igen. Ha visszamehetnék az időbe, akkor biztosan nem egyezem bele abba, hogy amikor anyukámnak valami dolga van és el kell menjen itthonról, akkor én az öreg, régimódi ruhákban járó, fél süket Kárla nénihez megyek.

 Az elején még nem is volt olyan szörnyű a Kárla néninél vendégeskedni, de aztán az lett.

 Ugyanis a néni tömérdek sok háziállatot tart a lakásában. És én itt nem egypár kutyára meg macskára gondolok, hanem egy egész állatkertre, éspedig: két pár tengeri malac, két papagáj – amik képzeljétek el, hogy tudnak rendesen beszélni – , öt macska – amelyek mind más színűek és fajtájúak – , öt hörcsög, három kutya, több mint húsz hal és egy ékszer teknős.

 Amikor először mentem hozzá, akkor még érdekes volt a sok állat, de ahogy egyre gyakrabban látogattam el a néznihez, annál unalmasab és büdösebb volt a sok élőlény. Ezt úgy kell elképzelni, hogy ti minden nap elmentek a budapesti Állatkertbe. Szerintem ti is megunnátok a helyet, az állatokat.

 Ráadásul a Kárla néni mindig csak velük foglalkozott, velem meg egyáltalán nem. S amikor szerettem volna valamit kérni a nénitől, mondjuk egy pohár vizecskét, akkor ő ahelyett, hogy kiszolgált volna, elküldött a konyhájába, s azt mondta ott találok poharat, meg a csapból folyik a víz, és nehogy már ne tudjam ellátni magam. Vagyis már ott nem számítottam vendégnek. Ez még hagyján, de amikor arról volt szó, hogy beütöttem az ujjam, s jó lenne ha valami kenőcs félével bekenné, akkor még jobban belemerült egy könyv olvasásába, s csak legyintett, hogy mindjárt megy, csak elolvas még egy oldalt. Aztán az egy oldalból öt oldal lett, az öt oldalból egy fejezet, s a fejezetből a könyv fele, s a Kárla néni még mindig nem törődött a fájó ujjammal.

 Ugyanis a Kárla néni imád olvasni. A nappalijának  két fala mentén könyves polcok vannak, tele romantikus irományokkal.

 Onnan tudom, hogy a néni csakis romantikus könyveket olvas, mert egyszer levettem a polcról egy könyvet, s beleolvastam, és az egy nő áradozásairól szólt, egy „igen daliás és előkelő” férfiúról. Emlékszem, megkérdeztem tőle, hogy milyen témájú könyveket szeret a legjobban olvasni, és így válaszolt: - „Romantika, romantika és még több romantika!” – megjegyzem, én nem vagyok oda az ilyen regényekért, én inkább állatokról szóló könyveket bújok, esetleg  néhány kortárs írótól egy-egy ifjúsági elbeszélést, regényt, novellát.

 De ez csak mellékes.

 Azt hiszem, ti megértettétek, hogy miért nem szeretem a Kárla néninél. Jó lenne, ha ezt az anyunak is így elmondhatnám, de ő az ilyen hosszú történetekre nem érne rá, mert sok a dolga, és amúgy sem szereti, ha beszélek. Szerinte egy ennyi idős lány, csak össze-vissza locsogna.

 Meg is örültem, amikor meghallottam amint a néni az anyunak köhögi el, hogy milyen szerencsétlenül járt, hogy meghűlt és hogy semmiféleképpen nem fogadhat engem.

 Az Anya ezután azt se tudta, hogy mit csináljon, mintha a fejében a kis kerekek megálltak volna, és nem mozdultak volna. Már éppen azon volt, hogy el se megy, amikor felajánlottam neki, hogy nyugodtan itthon hagyhat engem, nem csinálok semmi rosszat. Az elején még hallatlannak vélte ezt az elméletet, szörnyülködött, hogy milyen ostobaságokon gondolkodom, aztán eszébe jutott egy fontos találka, egy még fontosabb személlyel, és végül is belenyugodott abba, hogy itthon kell hagyjon, és kiféle indult, de előtte kiokított:

- Ne verj le semmit, főként ne azt a vázát az asztalon, azt a Magdika nénikéttől kaptam, ha zenét hallgatsz – bár ezt az ötletet nem díjazom – , a hangerő a „hatvanast” ne lépje túl, és miután elmentem zárd be az ajtót, a kulcsot kétszer forgasd meg a zárban! – Nyomott még egy puszit a homlokomra – de természetesen előtte kisöpörte az arcomból a fekete rakoncátlan haj fürtjeimet, amiket sohasem tudom, hogy hogyan kerülnek oda, meg is jegyezte, hogy megfésülködhetnék, én meg mondtam, hogy megfésülködtem, erre persze felnevetett – felkapta a kanapéról a drága kígyóbőr táskáját, és hosszú léptekkel kilépett a házból. Még megvártam, hogy minden ráutaló hang elhaljon, és bezártam azt a fránya ajtót.

 Egyszerre nagyon izgalmasnak, titokzatosnak találtam az egész lakást. Most adott lett az alkalom, hogy az egész házat felfedezzem.

Nemrég költöztünk ide, ebbe a három szobás, földszinti panell lakásba. Anyukámmal azóta költözködünk, mióta az apu meg az anyu elváltak. Azóta anya sehol sem érzi jól magát, legalábbis ő ezzel magyarázza a sokszori otthon váltást.

Tehát így történt, hogy  elindultam felfedezőútra.

Szerencsénkre mikor ideköltöztünk, a ház be volt bútorozva, ráadásul néhány szekrényen, polcon elszórva egy, egy holmit is találtunk, amik a régi tulajdonos dolgai voltak, aki úgy hallottam, hogy egy özvegy öregasszony volt, akinek a holmijait a halála után a hozzátartozói otthagyták a lakásban, a mi nyakunkra bízva. Ezért voltam kíváncsi a házra.

Legjobban a hátsó részben fekvő hálószoba érdekelt, ami teljesen berendezetten árválkodott, s az anyuval nem is használtuk, mert nagyon hűvös és nyirkos volt a légkör odabent.

Lassan kinyitottam a széles, fehérre mázolt ajtót amin a kis ablakocskát egy csipkés fügönnyel borítottak be, és ami csikorogva adta a tudomásomra, hogy már szívesen menne nyögdíjba, akarom mondani, nyugdíjba.

 Az ajtóval szemben egy halvány rózsaszínű, csipkével díszített függöny csüngött alá, eltakarva egy furcsa, világos színű szörmével letakart fotel háttámláját. A fotel mellett egy hosszú íróasztal futott végig a sarokig, mely tele volt pakolva idegen cuccokkal, és a mi dolgainkkal, amiket már nem igazán használtunk, de anyával semmi pénzért nem váltunk volna meg tőlük. Ilyen volt például az a bizonyos tévé, ami hamar zátonyra futott, amiután megvettük. De sajnos annyira szerettük ezt a tévét, hogy nem dobtuk volna ki. A tévé mellett ott volt anyukám óriási hímzett doboza, amiben a kacatjait tartotta: egy páratlanul kóborló arany fülbevaló, egy penna – ami úgy tudom, hogy az édesapjáé volt, de a hegye tönkre ment – , két vonat jegy, amelyen a Budapest-Balatonfüred szavakat lehetett kiolvasni – tudniillik tavaly nyáron a Balatonhoz mentünk nyaralni, amit sohasem felejtek el, mert végre anyukámmal lehettem, de idén sajnos nem megyünk sehova, mert az anyu idén csakis dolgozni fog, mintha eddig nem azt tette volna – , egy zöld karszalag, meg néhány összegyűrődött, szerintem szemétbe való zsebkalendárium és egy mandzsetta gomb.

 Egy időben én is büszkélkedhettem ilyen tárgyakkal, csak sajnos az anyu kidobta ezeket, egyrészt mert nem volt hely nekik a régi lakásunkba, másrészt, mert azt gondolta, hogy nekem mi tartogatni való dolgom lehet, amit már nem lehet használni.

 Én nem tudom, de szerintem nem döntött jól, ugyanis nekem is voltak ám emlékeim, ha nem is olyan sok. Párat fel is sorolok nektek: az első iskola táskám, egy hajcsatt, amit az Orosz Emma, az egyik volt osztálytársam adott nekem kölcsön egy iskolai szereplésre, de aztán nem került vissza hozzá, mivel többet nem találkoztunk, mert abban az időben költöztünk el, és még iskolát is kellett váltsak. Ezt azért tartottam a ’nem használt tárgyak csoportjában’, mert a csattra egyszer ráültem, ezért letőrt egy része, így használhatatlanná vált, és azért nem dobtam ki, mert ez emlékeztetett arra a szereplésre, amin én egy királynő voltam – ami az igaz világban sohasem válna valóra.

 Az íróasztal mellett, ami már a jobb felöli résznek számított, magas és hosszú szekrénysor következett, a teteje csordultig tele könyvekkel.

A szekrény mellett meg egy magas polc következett, rajta a néhai tulajdonos kedves tárgyaival. Egyik polcon egy fotóalbum akadt, társaságában egy dobozzal, melyben szintén régi és ismeretlen fotók árválkodtak, egy másik polcon egy esőernyő, egy másikon egy napszemüveg meg egy törtött okuláré. Még egy fura kávé főző is akadt, ami ebben az időben luxusz tárgynak bizonyult. El is akartuk adni, mert nekünk ilyenre nincs szükségünk, mert az anyu nem kávézik. Aztán végül azért nem kelt vevője, mert kiderült, hogy nem egézséges ezt a fajta kávé főzőt használni, és visszatettük a polcra.

A szoba közepén egy ebédlő asztal foglalta a helyet, körülötte székekkel. A bal oldalon meg egy francia ágy állott, leterítve egy piros pokróccal.

 Ráléptem a finom vörös perzsa szőnyegre, mely alatt a nyikorogva megszólalt a padló. Odasettenkettem az asztalhoz, s kihúztam alóla egy széket, amit odaállítottam a szekrnényhez, amin a könyvek sorakoztak. Felálltam a székre, s el kezdtem tanulmányozni a könyveket, amiken jószerivel ült a por. Végigcsúsztattam a mutatóujjam a könyvek gerincén, s véletlenül észrevettem valamit.

Ahogy a széken állva ránéztem a polcra, amin az öregasszony kedves tárgyai sorakoztak, átláttam a polc mögé is, ahol egy újabb, kisebb polc árválkodott, tele könyvekkel, meg egyéb papírokkal, úgy, hogy majdnem szakadtak le a polc fokai.

Egyszeribe leszálltam a székről, s a polchoz léptem, amit ha elhúznék, szembe találnám magam a másik polccal. Így hát két kezemmel megfogtam a magas polc oldalát, s elkezdtem húzni magam felé.

Mikor már annyira elhúztam, hogy könnyűszerrel a másik polchoz férkőzhetek, elengettem a magas polc oldalát, s beléptem mögéje.

A szemem végigjárattam a kis polcocskán. Volt ott minden: kis regények, verses kötet, elbeszélő mű, novellás könyv, budapesti hírlapok ezresével. Pár könyv híres emberek életéről... Aztán megakadt a szemem egy nagy köteg levélkupacon, melyet egy vastag kötéllel tartottak egyben.

Levettem a polc tetejéről ezeket a leveleket, s az íróasztalon talált ollóval egy nyisszentéssel elvágtam a kötelet.

A leveleket jobban szemügyre véve észrevettem, hogy kibontatlanok. De mást is észrevettem: a levelek Kocsis Daniella Hannának, vagyis nekem íródtak, feladójuk Kocsis Szergej, vagyis az édesapám.

Nagyot dobbant a szívem. Édesapámról azóta egy hírt nem hallottam, mióta elváltak anyával. Pontosan tizenegy éve, ugyanis két éves voltam, amikor apa elvált anyától. Mert apa egy másik nőbe lett szerelmes és anyát már nem szerette. Anya elmondása szerint apa ezt azzal magyarázta, hogy neki, apának szüksége van szeretetre, amit anyukám nem tudott neki megadni, mert nem törődött vele, csak a munkájára koncentrált, meg a pénzre. Hát, megértem apát, egyáltalán nem haragszom rá, amiért elvált anyától, mert ez az ő döntése volt. Csak az zavart ezidáig, hogy velem, a saját lányával sem törődött, nem keresett, nem akart találkozni, pedig módjában állhatott volna.

Ezt gondoltam addig, amíg el nem olvastam a leveleket, és nem értelmeztem őket, mivel azt hittem, hogy rosszúl látok…

• Hamarosan kész lesz a második fejezet is!

xxx Ally